two-hearts-design-christmas-clipart-nativity-bgkux5-clipart

A Karácsonyi tündérek

A tiszaújvárosi mesterséges erdő hátára fordított drótkefeként feketéllett a decemberi homályban. A csupasz ágak közt zománcfesték-darabkákként bújtak meg a téli madárkák, a vegyi kombinát gázlángja pedig betlehemi csillagként ragyogta be az örök éjszakás műszakba vezető országutat. Csak pár óra és Ádám, Éva napjára virrad a gyár. A kezdet napjára, mikor Jézus Krisztus apró csecsemőként még rúg kettőt Szűz Mária méhében, majd világra jön hajléktalan kiskirályként. A zoroasztriánus és konfuciánus bölcsek pedig zavartan összevonják szemöldöküket a hatalmas őrláng fényében és elugranak a benzinkútra egy utolsó tankolásra.

Elhaladtunk a drótkefe mellett és tudtuk, hogy hosszú lesz az éjszakás műszak. Hogy olyan magasságokat és mélységeket fogunk feszegetni abban a tizenkét órában, amitől platóni és arisztotelészi szakállunk nő reggelre, hogy kongani fogunk az ürességtől ha vége a műszaknak, hogy sírni fogunk a blokkoló óránál, hogy Seneca sem lesz képes minket megvigasztalni, hogy álom lesz az a tizenkét óra, s hogy pásztorokat és napkeleti bölcseket fogunk útbaigazítani a dohányzóban. Ha pedig hajnalban levakarjuk a jeget az autó üvegéről és kitisztul a szélvédő, hát ott fog csücsülni a szöszke Kisjézus a biztonsági gyerekülésben.

A gyártósorokat különös, átható, békés homály lengte be. A gyártócellákból tündérek mosolyogtak ránk. Szőkék, barnák, feketék, vörösek. Mindhiába, mert mi a saját magányunkban őrlődtünk, hiszen fiatal kollégámat még reggel átverte az ő tündérkéje, vékony kollégám pedig annyira sóvárgott a tündérek után, hogy már-már átbucskázott tündérországba, barna szemű kollégám – akinek hajdanán külön kulcsa volt megannyi tündér szobájához – hát elhagyta legkedvesebb kulcsát az összes többivel együtt, s az ő tündérkéje semmi áron nem volt hajlandó kulcsot másoltatni neki az emberiség legszebb ünnepének hajnalán. Így mélabúsan pörgette ujján a kulcs nélküli kulcstartót és azt mondta, vigyázni kell ezekkel a tündérekkel, mert pillanatok alatt átrángatnak tündérországba, ahol csupa csalódás minden, s őt igazából már nem is érdekli, hogy melyik tündér melyik országból jött, melyikhez melyik kulcs vezet, mert ő annyi tündért ismert már, hogy majd belefullad a magányba.

Így hajnalban inkább félrevonult a technikus csapat és bezárkózott a laborba. És abban az utolsó órában én olyan boldog voltam, hogy keblemre öleltem volna az egész műszakot, mert olyan békésen szundított együtt a négy technikus, mint a betlehemi pásztorok az angyali üdvözletre várván. És bár tudtuk, hogy magányos lesz a Szenteste, én mégis szívesen változtam volna karácsonyfadísszé, hogy szelíd fényben ragyoghassak szemaforként a Tündérországba tartó pároknak és családoknak.

Mikor elhagytuk a gyárat, hát a tündérek ott álltak a blokkoló óránál, s bejglit osztogattak az elvarázsolt műszaknak. Barna szemű kollégám plátói tündére is köztük volt, de mire kollégám sorra került volna, hát elfogyott a bejgli. Elérzékenyültem, mert az az utolsó bejgli nekem jutott, s legszívesebben kollégámnak adtam volna azt az ő plátói tündére érintette süteményt. De ő csak mosolyogva csóválta a fejét és legyintett, mert úgyse lett volna kivel megosztania a karácsonyi bejglit.

Bágyadt cigarettára gyújtottunk, s csodáltuk az elvarázsolt embertömeget. A kabátok, sapkák, sálak és szőrmék közt olykor fel-felvillant egy-egy tündérszárny. A napkeleti bölcsek a detektorkapunál megmutatták a tömjént, a mirhát és az aranyat, a pásztorokat pedig csomagellenőrzésre hívták, s hallottuk amint az őrbódéból keservesen bégettek a kis barikák. Eltapostuk a cigarettát, s elindultunk pislákoló magányunk felé, hátunk mögött hagyva a gyárat, az elvarázsolt műszakot, a lerobbant buszokat, a hátára fektetett drótkefeerdőt, a napkeleti bölcseket, a betlehemi pásztorokat és a szívünket markolászó, szemünket kápráztató tündéreket.

Mikor este felébredtem, már álomnak tűnt a éjszakás műszak. Sötétben faragtam be a fenyőfát a karácsonyfatalpba.

FacebookGoogle+PinterestTwitter