campfire

VI. Tábortüzek

Hoblegár, a guhilki rabszolgakereskedő éjfélig várt, de nem kapott mást, csak egy ügyetlen betűkkel megírt levelet.

“Taalinát nem találtuk.
Nincs több rabszolgavadászat.
Keress más csapatot! – Dukapsz”

Mérgesen összegyűrte és az istállófiú arcába dobta a fecnit. Nem ez volt az első alkalom mikor úgy érezte, hogy minden ellene dolgozik. Amióta Taalina megszöktette a gyerekeket, a városőrséget pedig ráuszította a hajcsárokra, egyre nehezebb volt érvényesülnie Guhilkban. A guhilki milícia minden kikokai hajót átkutatott, mielőtt elengedték volna őket a kikötőből. Az elárult és üldözött rabszolga-kereskedők pedig kénytelenek voltak a föld alá menekülni, így lettek csatornalakók, Guhilk kazamatáinak lakói, üldözőből üldözöttek. S mindez egy fiatal lány, Taalina miatt. Most pedig a kentaurok is megtagadták Hoblegárt, s szinte biztos volt benne, hogy ebben is Taalina keze van. Dukapsz csapata több száz arany értékben rabolt már neki vándorokat, parasztokat, gyerekeket, s mikor egy bizonyos személy, Taalina után küldi őket, kudarcot vallanak. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy személyesen közöljék vele a hírt.Hoblegár undorodott a gondolattól, hogy üres kézzel, Taalina nélkül kell visszavágtatnia Guhilkba. Vissza a sötét alvilági kazamatákba, ahol a nedvesség, a homály és a bűz mindent átitatott. Hol volt már a kereskedőháznak álcázott kikötői épület, hol voltak már a fényűző mulatozások, mikor kedvére válogathatott a foglyul ejtett nők közül. Mindent fel kellet adnia Taalina csapdája miatt. Egy dolog éltette csak, hogy elkapja Taalinát és megalázhassa. Akár egészen a Kikoka-Császárságig is elkísérné a foglyul ejtett mükfork lányt, hogy láthassa amint megtörik, amint reményt vesztve, láncra verve, az élet örömeiről lemondva fejet hajt leendő gazdái előtt. A bosszú és a düh állandó fojtogató érzete végtelenül megátalkodott emberré formálta a guhilki rabszolga-kereskedőt.
– Ennyi? – üvöltött az istállófiúra.
– Ennyi uram! Ma este, vacsoraidőben kaptam a levelet egy kentaurtól – Hoblegár nem mondott semmit, csak kiköpött. Az éjszaka ellenére nem maradt az útszéli fogadóban. Felpattant lovára, s kirontott az istállóból. A fogadót őrző strázsák éppen csak ki tudták nyitni az udvar kapuját a száguldó Hoblegár előtt, aki így is elsodort pár álmos vándort és vendéget. Az elsodortak közt ott volt üzlete és élete tönkretevője is, akit szívesen látott volna rabláncon, de a harag és a gőg már annyira elvakította, hogy nem láthatta meg azt a helyes mükfork leányarcot a csuklya alatt.
Taalina nagyot bukfencezve landot a magas deszkakerítés tövében. Feküdt egy darabig míg felfogta mi történt, de szerencséjére nem sérült meg komolyabban, csak a combját fájlalta kicsit. Néhány paraszt szitokszavak közepette forgolódott a porban, az összesereglettek közül pedig többen a segítségükre siettek, de voltak akik inkább az őröket ostorozták.
– Ki volt ez a bolond?
– Azt hiszi csak úgy bárkit eltiporhat, mert neki lova van!
– Miért hagyjátok futni?
Az éjszakai sötétben úgy cikáztak a fáklyák és utazólámpák fényei, mint megkergült halak a sekélyesben, mikor felzavarja őket egy behajított kavics. Taalina jobbnak látta, ha kimarad ebből, s nem hívja fel magára a figyelmet. Így csendben felállt, leporolta köpenyét, fejébe húzta kámzsáját és a fogadó felé vette az irányt.
Még ez az őrült lovas sem tudta kizökkenteni gondolataiból. Úgy gondolt Guhilkra, mint személyes naplójára melynek elvették a kulcsát. Többé sosem ütheti fel kedvenc fejezeteinél. Ha egyedül visszamegy Guhilkba hamar elkapják. De mi a jobb, magányosan szerencsét próbálni az Istenek Kedvelte Földön, majd jó eséllyel elpusztulni, vagy élni rabszolgaként a messzi északon? Félt, nagyon kellett neki az a kulcs, amivel újra kinyithatná naplóját és új fejezetekkel tölthetné meg az üres oldalakat. De az a kulcs a rabszolga-kereskedők kezében volt. Nem, addig nem lehet szabad, míg Hoblegár és csatlósai a nyomában vannak, s tovább folytatják a rabszolgavadászatot.
Csak a fogadó ajtaja előtt jutott eszébe, hogy egy árva kavicsa sincs. Pénz nélkül se ágyra, se élelemre nem futotta. Az udvaron három tábortűz is pislákolt, így inkább azokat választotta. Hozzászokott már a nehézségekhez, így nem bánkódott, hogy egy parázsló tűz mellett, a csillagos égbolt alatt várja meg a reggelt. A meleg, kora-nyári esti levegő kifejezetten jól esett a lánynak. Talán jobb is itt kint a tűznél, mint a padlóról csipegető tyúkok, részegesek és hangoskodó kockázók között álomra hajtani a fejét egy bűzös vaddisznóbőrön, valahol a fogadó egy sötét szegletében. Leült egy félreeső gyenge tűz mellé, dobott rá pár száraz rönköt, felmelegítette arcát és kezét, szorosabbra húzta köpenyét és összekuporodott a fűben. A magányos kalandort senki sem kereste, egyedül feküdt a parázs mellett. Félálomban még hallotta a távolabbi tüzeknél melegedő parasztokat és vándorokat, akiknek Hoblegár dühös távozása volt a nap eseménye. Köpenye alatt végigsimított kék-zöldre zúzott combján, néha felszisszent fájdalmában, de az álmosság még a fájdalomnál is erősebb volt. Csendben elaludt.

FacebookGoogle+PinterestTwitter

Oldalak: 1 2 3