horse-silhouette-horse-and-horseman

X. A megbízatás

Ivadul Aburi körözött útonálló volt Tolonkír szerte. Nem volt olyan kereskedelmi útszakasz, ahol ne fosztogatott volna. Kiváló íjász volt, ügyes settenkedő, s ha netán mégis lebukott és közelharcra került sor, hát besegített neki tagbaszakadt barátja, Borbel Bertanna, aki szintén rettegett gaztevő volt, akit ha meglátták hatalmas szekercéjével, fejvesztve menekültek az áldozatok. Ez a két törvényen kívüli csak annak köszönhette szabadságát, hogy kiskirályok, városi elöljárók és egyéb magas rangú tolonkíriak is igénybe vették szolgáltatásaikat. Ivadul, a kis róka és Borbel, a nagy medve, az ész és az erő, a fürge és a megmozdíthatatlan, a Tolonkírba vezető utak rémei.
Ivadul jóképű ember volt, hosszú szőke haját fekete homlokpánt keresztezte, szögletes szőke bajuszt és tömör kecskeszakállat viselt, szeme kékje pedig gyakran megtévesztette az áldozatokat, hiszen kevesen számítottak rá, hogy egy ilyen fénylő kék szem mögött egy közönséges bandita lelke bújik meg. De ha azt a szempárt meglátta valaki, akkor már késő volt. S ezt tudták azok a falusiak is, akik odaígérték a falusi elöljáró lányát, csak hogy hagyja már őket békén ez a két lókötő. S szegény lányt egyik oldalról Ivadul rángatta ki a parasztházból, másik oldalról pedig a lány édesanyja húzta vissza konyhába. A lány sikított, az anyuka zokogott, az elöljáró jajgatva könyörgött, Ivadul pedig szitkozódott. Borbel unott arccal nézte a megszokott jelentet, hiszen Ivadult majdnem minden héten el kellett kísérnie az erdei faluba, hátha végre megkaphatja azt a lányt. S ő maga sosem értette, miért nem mészárolják le csak egyszerűen az egész falut és viszik el a nőket, de hát ezért volt ő a duó ereje és nem az esze. Ezek a parasztok etették őket, elviselték őket, s olykor el is bújtatták a két gazfickót ha valami netán balul sült el a rajtaütéseken. Ha minden falut kifosztanának, a végén nem maradna betevő, s nem maradna semmi hajlék a fejük felett. S mivel más banditákkal nem közösködtek, így inkább szedtek védelmi pénzt egy-egy elzárt erdei falutól, mintsem hogy a többi banditával osztozkodtak volna.
– Gyere már te lány! – üvöltött Ivadul. – Engedje már! – kiabált az asszonynak. – Maga meg mit könyörög itt! – fordult az elöljáróhoz. – Megígérték nekem Janettát, nem? Akkor meg mit bőgnek itt nekem! – s rántott egy nagyot a fiatal lányon, s az végre elengedte édesanyja kezét. De ahelyett, hogy a porba zuhant volna Ivadul lábai elé, hát fordulatból lágyékon rúgta a banditát, s Ivadul rögtön odakapott, összegörnyedt és jajgatni kezdett. Janetta lehuppant a porba, s úgy térdepelve karba tette kezét majd gúnyosan kinyújtotta nyelvét Ivadulra és sértődötten elfordult.
– Ez egy komédia! – röhögött Borbel. – Mondtam én, hogy szekerce kell ezeknek, nem értenek a szép szóból – s Ivadul könnyezett, Janettának pedig lassan mosolyra görbült a szája csakúgy, mint apjának, a falusi elöljárónak.
– Megálljatok, jövünk még mi erre! – köpött ki Ivadul, majd kiegyenesedett. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy a hátuk mögött már jó ideje egy fehér lovas állt, gazdagon díszített köpenyben, ezüstös díszkarddal az övén. A vékony, már-már nőies férfi megvárta, míg Ivadul kifújja magát, majd letörölte nevetéstől kicsordult könnyeit, s megköszörülte torkát.

FacebookGoogle+PinterestTwitter

Oldalak: 1 2 3