13124993_1731925677050718_1045748224043970392_n

XII. A kocsiverseny

Lupfurx egykedvűen számlálta az aranypénzeket Livipex klánházának raktárában. Az épület magas volt és széles, akár két szekér is elfért egymás mellett, belmagasságának köszönhetően pedig legalább öt nagyméretű hordót is egymásra lehetett pakolni. A raktárat belső körerkély ölelte körbe, ahonnan könnyedén áttekinthették a szállításra váró portékákat.
A törpe felállt az asztaltól és kikönyökölt a korláton. Üres volt a raktár, csak néhány poros doboz és agyagedény bújt meg az erkély alatt kialakított rakhelyeken. Nehéz volt elképzelni, hogy pár hónappal ezelőtt még pezsgett az élet a klánházban, hosszú karavánok sorakoztak a masszív daru alatt, erős férfiak pakolták a hordókat és ládákat, s tucatnyi karavánőr itatta lovát a raktár mögötti gémeskútnál. Mára már nem sok embere maradt Livipexnek, de Lupfurx nem adta fel. Bár sok jó karavánőr és kocsis meghalt a viharszörnyek támadásakor, akik otthon maradtak mind kitartottak a klán mellett, így Lupfurx érkezésével örömmel láttak újra munkához. Pont kapóra jött a lövész – és kocsiverseny, hiszen épp elég kereskedő akadt, akik igénybe vették a klán segítségét. A Livipex zászlaja alatt tüsténkedő hordárokat egyre többen és szívesebben szerződtették a tolonkíriak közül.
Lupfurx eltűnődött, s már-már újra a réginek látta a klánházat. Látta a szorgoskodó rakodókat, a kocsisorokat és hordárokat, az erős darut, amint nehéz dobozokat emel a széles kocsikra, de tudta, ha idővel vissza is nyeri régi fényét a klán, Livipex és a többiek nélkül már sosem lesz ugyanolyan.
– Lupfurx! – törte meg a magányos csendet egy leányhang. A törpe a hang irányába fordult. Hilemi volt az, Livipex lánya. – Miért nem mondod el, mi történt pontosan Anyámmal?
– Hilemi… – fordult meglepetten a lány felé.
– Tudom, hogy nem lett viharszörny, érzem! Azzal nem segítesz rajtam, hogy csak ígérgetsz vakon. Nem vagyok már gyerek!
Lupfurx végignézett a lányon, aki ha megszólalt, sokkal érettebbnek tűnt koránál. Határozott arca volt, csakúgy mint anyjának, csupán vörösesbarna haja és zöld szeme emlékeztetett egyedül a néhai apjára, Egregonra.
– Valóban nem vagy már az – szólt a törpe amint végigmérte a fiatal lányt.
– Mégis úgy kezelsz, mint egy gyereket! – vetette oda Lupfurxnak. – Legalább most, mikor már csak te maradtál nekem, akkor kezelnél felnőttként! Már rég nem lehet előlem titkolni semmit, már nem lehet rám csak úgy legyinteni!
– Soha nem titkolt előled senki semmit Hilemi!
– Valóban? Akkor miért nem mondod meg hol van az anyám? – szegezte a kérdést Lupfurxnak. A törpe nem mert a macskaszemekbe nézni, tekintete a lány mellkasára tévedt.
– Hol a talizmánod?
– Három éves korom óta hordom, meguntam!
– Anyád a Sötét Erdőt felforgatta azért a talizmánért!
– Ha el akar rabolni a Viharherceg, hát vigyen! – csattant fel Hilemi, de Lupfurx megragadta a lány vállát és megrázta.
– Tolonkírra akarod szabadítani a Herceget? Azt hittem tényleg vagy már annyira felnőtt, hogy ilyen őrültséget nem csinálsz! Azonnal vedd vissza a talizmánt és meg ne lássam még egyszer, hogy nem hordod! Évekig láthatatlan maradtál Egregon előtt és most akarod magad felfedni neki? – Hileminek könny szökött a szemébe, s hüppögni kezdett. Lupfurx felfedezte a sós könnyeket Hilemi arcán, s maga is elérzékenyült. Szorosan megölelte a leánygyermeket.
– Szóval elrabolta – súgta maga elé Hilemi. – Tudtam, hogy nem csinál belőle viharszörnyet – s inge ujjába törölte könnyeit. – Visszatér valaha?
– Ha nem térne vissza, már rég bezárattam volna a klánházat. Bízz bennem Hilemi, visszaszerezzük édesanyád, csak hallgass rám és ne legyél önfejű! – durva kezével tenyerébe fogta a mükfork lány állát és mélyen a szemébe nézett. – Öltözz át, vedd vissza a talizmánt és gyere vissza! Szeretném, ha velem jönnél a kocsiversenyre – Hilemi szája szegletében apró mosoly derengett, megpuszilta a törpét és visszasietett szobájába.

FacebookGoogle+PinterestTwitter

Oldalak: 1 2 3 4 5 6