tree-silhouette-md copy

XIII. A pancsoskai koponyafa

Ivadul és Bertanna már másnap délelőtt megérkeztek Pancsoskára, az Istenek Kedvelte Föld egykor híres falujába. Pancsoska ma már csak árnyéka önmagának. A lápos mezőn elterülő falut már régóta elkerülik a vándorok, de még Celamar emberei is. Az elmúlt évek alatt egyre nagyobb területet kebelezett be a láp, foltokban apró mocsarak terültek el az egykori szántóföldek és a réges-rég hírhedt, de ma már elhagyatott kocsiverseny pályán, a Pancsos Hurkon.
Borbel Bertanna vadul csapkodta az arcára és karjára tapadó vérszívókat, s közben folyton szitkozódott. Hiszen hiába volt annyi béka, hogy külön kis kórusként kuruttyoltak éjt-nappallá téve, azt a rengeteg szúnyogot amit a mocsár kikeltett, még ők sem tudták összekapdosni. Így a véletlenül Pancsoskára vetődött vándornak még ezeket az utálatos vérszívókat is el kellett viselnie.
– Nagyszerű ötlet volt elvállalni Kaslafac küldetését! Mondhatom remek ötlet volt! Ennél rosszabb helyen még életemben nem jártam – morgott Borbel, majd bokáig trappolt egy sáros pocsolyába. – Tessék! Merő sár vagyok!
– Mintha annyira adtál volna a ruhádra világéletedben! – kiáltott hátra Ivadul. – De ne aggódj, az ott már a falu. Körbeszaglászunk, kiderítjük ki az a paraszt és megszerezzük az álomabrakot. Utána itt sem vagyunk! – Borbel csak tovább morgott, de aztán feladta. Egyébként sem maradt más választása. Lassan beletörődött, hogy össze-vissza csipkedik a szúnyogok és több kiló sár tapad csizmájára. Az a pár száz arany pedig igencsak kecsegtetően hangzott. Sőt, igazából el sem hitte, hogy ennyi aranyért csak pár zsák abrakot kell ellopniuk. Ami azt illeti társa, Ivadul sem volt már olyan magabiztos. De nem volt mit tenni, a küldetést elvállalták, az előleget megkapták, s egy olyan befolyásos emberrel, mint Kaslafac kár lett volna ujjat húzni. Elvégre részben neki is köszönhetik szabadságukat, s hogy nem kell tartaniuk a Celamar-katonáktól.
Pancsoska alig állt pár omladozó vályogházból, s a falusiak már régen felhagytak a mezei munkával. Megélhetést sokkal inkább a közeli agyaggödrök és a sűrű nádasok biztosították nekik. Így különösen nehéz volt megtalálni egy olyan embert, aki hajdanán lovakkal ekézte a földet, míg a láp el nem vette tőle. Lovak helyett is csak néhány koszos disznó és kósza csirke rótta a falu egyetlen egy utcáját. Pancsos Hurok pedig már régen elsüllyedt a mocsárban, s csak néhány, a mocsárból kiemelkedő korhadt gerenda és sáros bucka emlékeztetett a hajdani versenypályára. Szomorú látvány volt Pancsoska, napjai meg voltak számlálva, s még Ivadult is letörte ez a lassú halálra ítélt falucska.
Az utca közepén öregek társalogtak, az agyaggödörben eltöltött nap után orrfacsaróan büdös dohányt pöfékeltek hosszú pipáikból, s keserű pálinkával öblögették torkukat. A két bandita semmi jóra nem számíthatott, s tanácstalanul álltak az utca elején, mígnem Ivadul elhatározta magát, s felöltötte naiv vándor arcát.
– Na, mit csinál ilyenkor a szemfüles tolvaj? – fordult társához.
– Visszafordul és keres egy gazdagabb falut – morogta Borbel.
– Borbel, te tehetségtelen! – köpött ki Ivadul. – Hallgatózik! Csak kiböknek valamit ezek a parasztok, hátha nyomra vezetnek! Fülelj te is! – s azzal megindultak a pipázók felé, majd mint az eltévedt vándorok addig kérették magukat, míg hellyel nem kínálták őket.

FacebookGoogle+PinterestTwitter

Oldalak: 1 2 3 4 5