tolonkir

XIV. Délután Tolonkírban

Szinte harapni lehetett azt a friss üde reggeli levegőt, amely megtöltötte a tolonkíri völgyet. Helholox és barátai már régen hátuk mögött hagyták a Tovahűs-patakot, s most az erdő széléről tekintettek le a legendás favárosra, amely egy lustálkodó gyermekként bújt meg a völgyben, mintha a zöldellő dombok volnának a dunnái.
– Ébresztő Tolonkír! Hasadra süt a Nap! – kiáltott Taalina mosolyogva, majd Janettához fordult. – És azt mondják Tolonkírban a kereskedő negyedben kölnivizet, rózsaolajat és finom selymeket is árulnak!
– Ó Taalina, még sosem jártam városokban! – sóhajtott izgatottan Janetta.
– És annyi, de annyi jóképű íjászt hívtak össze! – folytatta Taalina. S így csiripeltek tovább egymásnak, mint kalitkájából szabadult madárkák.
Helholoxnak, Tihotoxnak de még Glortonnak is fájt már a feje Janetta és Taalina véget nem érő, szüntelen beszédétől, s a három férfi el sem tudta képzelni hogyan lehet naphosszakat illatos vizekről, virágokról, ruhákról és róluk, férfiakról annyit beszélni. Glorton, látván Helholox fáradt arcát, felvonta szemöldökét:
– Én felajánlottam a némító varázslatomat!
– Lehet hagynom kellett volna, hogy elsüsd! Mindegy, ezt a rövidke utat már kibírjuk. Ebédre már Tolonkírba érünk. Na meg ha minket is elnémítottál volna, annak annyira nem örültem volna! – fordult mosolyogva Glorton felé.
– Tudom fékezni a varázserőm! – szólt sértődötten Glorton.
– Na persze, mint a kíváncsiságodat! – nevetett Helholox. Glorton elpirult, s nem szólt többet.
– Fel a fejjel varázslógyerek! – csapta vállon Glortont Tihotox. – Meglásd milyen dámák, kalandornők, dalnoklányok várnak minket Tolonkírban, na ott majd lesz okod elpirulni! – s a fiú jobbnak látta, ha lemarad a két kobahíniaitól, ebben a pillanatban úgy érezte, már ők sem különbek mint Taalina és Janetta.
Az öt vándor hamar elérte Tolonkír nyugati kapuját, s bár hatalmas nyüzsgésre számítottak, csalódniuk kellett. Tolonkír nyugati szeglete csendes volt, szinte elhagyatott, ami nem is csoda, hiszen a tolonkíri Aréna a város keleti falán túl épült, így a lakók, a vándorok mind oda tódultak, hátha megleshetik kedvenc kocsiversenyzőjüket még a versenynap előtt.
– Három mükfork, két ember! – kiáltott a kapuőr az őrparancsnoknak, majd kilökte a vaskos deszkákból ácsolt kaput. Az őrparancsnok lesietett a toronyból, s megállt a kobahíniaiak előtt.
– Kérném a fegyvereket! – de Helholox nem a számszeríját nyújtotta az őr felé, hanem az aranyszemi ajánlólevelet. Az őrparancsnok szétnyitotta a levelet, majd felvonta szemöldökét.
– Helholox Aranyszemből, mesterlövész!
– Én volnék! – bólintott Helholox.
– Tihotox Aranyszemből, kosárfonó!
– Nem uram, nyílvesszőkészítő! – szólt Tihotox.
– Bocsánat, kicsit furcsák nekem ezek a hibásan leírt szavak, de hát messziről jöttek, nem mindenhol ismerhetik az Istenek Kedvelte Föld betűit – majd összehajtotta a levelet és visszaadta Helholoxnak. – Javaslom mihamarabb keresse fel a lövészverseny felügyelőit. Holnap már kezdődnek a párbajlövések, épp hogy időben érkeztek!
– Köszönjük!
– Az Íjász Céh a Tornác Fogadóban foglalt két ágyat, s mivel több lövészre már nem számítunk, nyugodtan rendezkedjenek be ott. Az Íjász Céh állja!
– A Tornác Fogadó! – kiáltott Taalina, odaugrott Helholoxhoz, s megszorította Helholox karját, majd felnézett rá. – Legendás hely, nagy megtiszteltetés! – Helholox nem tudta leplezni zavarát, s mikor az őr megszólalt, hát mindketten elpirultak.
– Azt nem tudom, hogy két ágy van egy szobában, vagy két szoba egy-egy ággyal – köhintett ravaszul az őrparancsnok.
– Megoldjuk! – szólt Tihotox, majd hátba csapta Helholoxot és megindult. – Gyerünk, miénk a délután és egész Tolonkír! – tárta szét karját, mintha egy öreg barátot ölelne keblére. Helholox gyengéden megfogta Taalina kezét, s lassan leemelte karjáról, hogy senki se lássa. Taalinának rosszul esett Helholox szelíd elutasítása, így csak pár méterrel lemaradva követte őket.

FacebookGoogle+PinterestTwitter

Oldalak: 1 2 3 4 5 6