egzengovara

XV. Égzengő Vára

Felkelt a Nap a Sötét Erdő mögött, de sugarai nem tudtak áttörni a sűrű lombkoronákon. A Tolonkírtól több napi járóföldre, dél-keletre elterülő hatalmas, átláthatatlan erdőbe kevesen mertek bemerészkedni. Azon erdők közé tartozott, amelyet érintetlenül hagytak törpék, emberek, mükforkok és küklopszok egyaránt, de még a kentaurok sem merészkedtek be komor fái közé. Egyedül a lisztes-bajszú törpék telepedtek meg az erdőszélen, hiszen a gyors sodrású patakok mentén könnyen őrölhették a búzát vízimalmaikban. Hiába éltek közel a gonosz erdőhöz, mindig vidámak voltak, s ők voltak az utolsó élők, akik lelket önthettek a Sötét Erdőbe merészkedő vándorokba.
De ezen a reggelen ezek a dolgos törpék is komoran kémlelték az eget, a felhők vészjóslóan tornyosultak az erdő felett, nem egyszerű reggeli zápornak ígérkezett. A távolban meg-megmorajlott az ég, mintha valami éhes óriás ébredezett volna a Sötét Erdő mélyén, s korgó hasa még a madarakat is elkergette a lombkoronák közül. Nem láthatták, hogy a terhes felhők felett ott úszott Égzengő Vára Egregon, a Viharherceg otthona. Odafent az égen, a dús felhőpaplanok között hegycsúcsként tornyosult a fehér-fekete pamacsok fölé a félelmetes vár, bástyáin hatalmas dobokat püföltek Egregon viharszörnyei, egykor elrabolt küklopszok, mükforkok, törpék és emberek árnyai. S ezektől az ütemes dobolásoktól morajlott oly mélyen odalent a Sötét Erdő.
A Viharherceg láthatóan feszült volt, arcán ideges rángások futottak végig, s nem bírt nyugton ülni felhőpamacs trónszékén. Fel-alá sétált a csarnokában, s hol az egyik, hol a másik ablakon kémlelte felhőbirodalmát. Végre kitárult a csarnok ajtaja, s két viharszörny lépett be a terembe, majd Egregon intésére durván a kövezetre lökték a karjuk közt hurcolt nőt. Livipex térdre rogyott a herceg előtt, s szemében gyűlölet izzott. Egregon leguggolt elé, kezével finoman megfogta Livipex állát, s a szemébe nézett. Livipex állta Egregon szikrázó tekintetét, már nem ijedt meg a hercegtől.
– Miért teszed ezt velem Livipex? – szólt Egregon szenvedést mímelve. – Hol van a kislányunk?
– Ő csak az enyém Egregon! – sziszegett Livipex.
– Az apja vagyok Livipex!
– Csak voltál! Ma már csak egy Viharherceg vagy, egy szívtelen gonosz Llamkyd szolgálatában.
– Ha az lennék, most Tolonkírra zúdítanám ezt a jégesőt, s nem a Sötét Erdőre! Semmi közöm Llamkydhoz! – kiáltott Livipex arcába Egregon, s kiáltására méretes villámok hasítottak a Sötét Erdő lombkoronáiba, s a nyári reggel ellenére alkonyati sötétség borult a vidékre. Eleredt az eső, s az erdő mélyén lángra kapott néhány kiszáradt fenyő, s füstpamacsok emelkedtek az ég felé. A lisztes-bajszú törpék a házaikba menekültek.

FacebookGoogle+PinterestTwitter

Oldalak: 1 2 3 4